03.15.
A március 6. óta tartó, kőkemény 9 napos örömünket március 15-én felváltotta a páni félelem. Egész nap fájt a hasam, majd este nagyon erősen kezdtem vérezni. Elsőre, mikor ezt felfogtam, teljesen érzelemmentes robotra váltottam. Oké, akkor én most vetélek. Ez van, legyünk túl rajta. Táskába bepakoltam, mert akkor ugye műtenek, taxi, és már indultunk is.
Olyan szerencsés vagyok, ismét dr.Lelketlen volt bent. Oh, hát ez fantasztikus, hurrá. Mindegy, leszarom, haladjunk. Volt annyi eszem, hogy meg is mondtam neki, mi anno már találkoztunk. Nem emlékezett, úgyhogy elmeséltem neki. Ugye a túlfejlett igazságérzet...úgy már eszébe jutott. Nem volt jobb dolgom, mint beszólni...meg agyam sem. Ez történik, ha beletaposunk valakibe. Miközben már vizsgált, szóba került, hogy ki a fogadott orvosom. Épp ő is ügyeletes, akkor behívja. Megkönnyebbülés, ismerős arc. Jöjjön, aminek jönnie kell. Majd megszólalt a saját dokim:
"1.3 mm-es élő embrió, szívcsőpulzálás látható."
Odakaptam a fejem, valószínűleg iszonyat ostobán nézhettem rá. Sok minden átfutott az agyamon, de hogy él? És méretben is kornak megfelelő? Azt hittem, hogy vetélek, már az örökbefogadáson gondolkoztam várakozás közben. A méhszáj zárt, a vérzés elállt, a baba él. Csak néztem magam elé. Él.
No, de a vérzés semmiképp sem jó, 50-50%, hogy rendben leszünk-e.Ollé. Fekvés a 12.hétig. Csak fekvés. Nincs munka, nincs házimunka, nincs séta, semmi sincs. Csak fekvés és nyugalom. A babáért természetesen bármit, így egy pillanat alatt átrendeztem az agyam a következő időszakra. Pénteken kontroll, ott már 2.6 mm-es volt a kis csoda, vérzés abbamaradt. Fekvés, fekvés, fekvés....2 hét múlva kontroll. Másnaptól viszont folyamatosan, minden nap vérezgettem. Nem nagyon, ezt hívják pecsételésnek, de az állandóan jelen volt. Iszonyat aggasztó. De persze ne idegeskedj, csak feküdj. Life-challenge.
03.26.
Nem tudom másképp mesélni: reggel azt hittem, hogy bepisiltem. Jött a horror, folyik belőlem a vér. Nem picit, nem pecsételve, hanem mint a víz, folyik. Folyamatosan. Oké, akkor bejött a rosszabbik 50 %, és mégis elmegy a baba. Megint taxi, megint kórház. Az út közben viszont jött egy érzés: a baba él. Úgy legyen. Megint dr.Lelketlen dolgozik. Miért ne, ugye? Épp a folyosón beszélt egy másik orvossal. Kurvaanyádfejjel rám néz: igen?! Elmondtam, hogy 11 napja is véreztem, most újra. Majd ezt követően a tőle megszokott paraszt stílusban odavágta:
"Emlékszem magára, ehh, úgy készüljön, hogy most bent marad."
Alapvetően semmi gondom azzal, ha bent tartanak, amennyiben tényleg indokolt, de amíg nem vizsgált meg, nem tudunk semmit, addig ezt egyértelműen pusztán dühből, nem megalapozva mondta. Biztos, hogy az előző 2 hét, az ő előző bunkósága és a hormonok is odavágtak, mert ebben a pillanatban nálam lehúzták a rolót. Míg vártunk rá, kb.200 vol a pulzusom és le tudtam volna tépni az arcát, amiért megint 0 empátiát tanúsítva ekkora paraszt volt.
Behívott minket. Majd tompítani próbált a férjem szerint, hogy ő nem azért mondta, stb...az a baj, hogy nekem ott már kikapcsolt a "kórházban vagy, orvossal nem toszakodunk" agyi partícióm. Szóval visszaszóltam. Ő is. A férjem próbált lecsitítani, de hiába. Ez folytatódott, miközben félmeztelenül a vizsgálóasztalon voltam. Ennél a pontnál közölte:
"Mi nem azért vagyunk, hogy maga bejárkáljon ide."
Nos, itt olyan mélységet értünk el, hogy szívem szerint torkom szakadtából üvöltöttem volna vele, majd felrúgtam volna. Tekintve a korábbi cardio kick-box edzéseket, szerintem sikerült is volna. Ennek ellenére csak szimplán megkérdeztem, hogyha másodszor ömlik belőlem a vér és vasárnap van, akkor hova kéne mennem? Elvégre erre van a területileg illetékes kórház.
- Igen, maga tényleg vérzik. (Tudom, köszönöm.).
- Zárva van a méhszáj?- tudtam, hogy kb. ezen múlik minden jelenleg.
- Mindent mondok majd én, jó?!- ez csak azért volt szemétség, mert ő addigra már látta, hogy zárt...de oké, fasírtban vagyunk, akkor szivass csak, maradt még pár percig a kétely.
Az ultrahangon "1.2 cm-es embrió, 140-es szívveréssel". Életem legszebb hangja volt az ő kis dobogása. Elsírtam magam.
Ezután a dühömet felváltotta az eufória, még valami olyasmit is benyögtem, hogy nem a doktor nő ellen irányult a dühöm (ezt meg miért mondtam?! amúgy de, rá voltam mérges, nem tudom, hogy milyen zárlat volt az agyamban egy pillanatra, gondolom a megkönnyebbülés), de ő azért beközölte:
"Látom, hogy maga egy idegroncs."
Részben igaza volt, de:
1. A novemberi vetélés, a mostani másodszori vérzés után azt gondolom, hogyha nem is helyes idegroncsnak lenni, de normális érzelem;
2. Nem hiszem, hogy orvos ilyet mondhat egy páciensnek.
Be akart fektetni a kórházba, mert hogy tuti feküdjek. Én nem tudtam már ott józanul gondolkozni, így szerencsére a férjem eldöntötte: nem, majd ő vigyáz rám, otthon tudok igazán nyugodt lenni, a kórházban csak idegeskednék. Teljesen igaza volt. Dr.Lelketlen pedig elmondta, hogy oké, saját felelősségre megyek, de ha kivérezve kerülök be vetéléssel, akkor sem tudnak majd feltétlenül azonnal ellátni. Köszönöm a burkolt beszólást, oké, akkor majd kivárom a sorom. Kivérezve. Ugye.
04.05.
A 9.héten egy 5.orvos is megvizsgált, mivel megint elég durván éreztem, hogy tuti nem normális ez a mennyiség, és itt már valami le is vált valahonnan, ez rohadtul megijesztett. Igaz, hogy ez a doki is a súlyos empátia-hiánnyal küzdők egy mintapéldánya volt, de észrevette, hogy egy hematóma okozza a vérzést már 3. hete. Viszont nem a legrosszabb helyen van, és látszik, hogy már ürül és kezd felszívódni. Fekvés-no stressz- rutascrobin-progeszteron pótlás. 2 hét múlva kontroll. Mivel már tudtam, hogy tuti nem a baba miatt vérzek, kicsit megnyugodtam. 4 nappal később leállt mindenféle vérzés. Egyre nőtt az optimizmusom. :)