Nem mondom, hogy visszasírom ezt az időszakot. A baba nov.9.körül állhatott meg, nov.16-án derült ki egy ultrahangon, az én dokim azt a modern nézetet vallotta, hogy várjuk meg, míg magától indul el a vetélés. Én mindent megpróbáltam: leittam magam, vettem be gyógyszert, szétforráztam magam a kádban és sportoltam is. Mindezt életem legszarabb lelkiállapotában, de semmi. Így megkértem, hogy jegyezzen elő műtétre, egyszerűen nem fog beindulni mostanság, lelkileg pedig ez óriási teher. Mármint egy halott babával élni. 16 napig.
Így november 25-én jött el a műtét napja, erről szintén írtam korábban.
"Apokalipszisre készültem. Rettegek a kórházaktól, az orvosoktól, az ottani kiszolgáltatottságtól. A férjem sem jöhetett el velem az intézményi protokoll miatt, így egy péntek reggel egyedül mentem be a kórhåzba. Megbeszélt időpontban érkezem, betegfelvételen várok. 2 sor van, a bal oldali csigalassúsággal halad, a jobb oldali üres, és a hölgy Farmerama-t játszik online a számítógépén (tükröződött mögötte az ablak….most már vicces, de ott nem volt az). Kb. fél óra után sorra kerülök és közli a lány: üljön le, nincs hely az osztályon. Én meg, mint egy droid, megteszem, rám nem jellemzően, akadékoskodás nélkül. És agyalok… Mi az, hogy nincs hely? Na jó….engem innét nem küldenek el…újra sorba álltam, megint 20-25 percig. Ismét ugyanaz: nincs hely az osztályon, üljek le és várjak. Itt volt az a pont, hogy a legkorrektebb modoromat elővéve megkérdeztem finoman: „rendben, leülök, de pontosan mire várok? Mert én ma addig innét nem megyek el, míg nem műtenek meg, előjegyeztek.” Nincs hely az osztályon, de talán lesz a vizit után. 4-en vártunk ott, ebből 3-an élettelen babával. A helyzet abszurditásán már nevetnem kellett. Végül hívtam az orvosomat, és rá 10 percre felküldtek az osztályra.
2012-ben a KDNP megvétózta az ún. abortusztabletta legalizálását. Amilyen korrupt országban élünk, részben értem…részben viszont a saját bőrömön tapasztaltam, hogy mennyire kicsesznek az olyan nőkkel, akiknél a vetélés nem spontán. Mert hogy aki még nem szült, azt a műtét előtt tágítani kell. Ez történhetett volna ezzel a tablettával. De hát illegális. Így marad az algapálcikákkal történő tágítás. Részletekbe nem mennék, legyen annyi elég, hogy undorítóan fájdalmas. Rosszabb volt, mint a műtét és az utána lévő 1-2 nap. Köszönjük szépen, KDNP.
Az orvosok és a nővérek olyan pozitív csalódást okoztak, hogy csak kapkodtam a fejem, végtelenül kedvesek voltak. A műtős fiú azért kitett magáért, elég ocsmányul és lekezelően viselkedett, aminek az lett a végkifejlete, hogy nevetésre ébredtem műtét után. Állítólag miután kiabált velem, mert az altatás miatt nem tudtam rendesen felemelni a kezem félig öntudatlan állapotban, elküldtem valahova, elég alpári stílusban. Mea culpa, tényleg nem emlékszem. De utána már mindenkivel kedves volt. Talán megérte."
Ezután pár napig olyan megkönnyebbülés lett rajtam úrrá; azt éreztem, hogy oké, vége. Pedig csak ezután kezdődött meg az igazi lélekszaggató feldolgozás. Nem fogok hazudni: kurvára fájt. A rengeteg kérdés, az üresség, a fájdalom, a rohamokban feltörő sírás. Borzasztó volt. Kb. egy héttel a műtét után csináltunk a férjemmel egy kisebb búcsúztatást, ahol levelet írtunk a babának, majd a levelet közösen elégettük. Mindezt elég sok tömény után. Hát, így is fájt.
Nekem rengeteget segített az edzés a gyászban. Kiadhattam magamból a mardosó lelki fájdalmat, a fizikai szenvedés síkján.
A műtét után 2 héttel újra munkába álltam, de az első napon elöntött a vér, olyan fájdalmam volt, hogy nem tudtam ülni sem. Kolléganő bevitt a kórházba kocsival. Steril méhgyulladás a műtét szövődményeként. Napi 4 szem antibiotikum, 8 napon át. Helyrejöttem. Testileg.
Aztán karácsony. Hát, azt is csak egy üveg rum társaságában bírtam ki. Na jó, csak a felét ittam meg.
Hogy a házasságunkat miképp érintette?
Sokan figyelmeztettek, hogy számtalan kapcsolat ment már rá egy baba elvesztésére. Az elején nem értettem, de most már világos. Olyan erős érzelmeket él át mindkét fél, hogyha nem elég stabil a kapcsolat és nincs nyílt, őszinte kommunikáció, bekövetkezhet egy eltávolodás. Nekem volt volt 2-3 olyan napom, hogy menekültem a férjem elől, teljesen tudat alatt. Mindenhova elmentem, csak itthon ne kelljen lennem. Majd mikor rákérdezett, jött a felismerés: nem tudok megmaradni mellette, mert a babára emlékeztet és fáj. Ránézek, és azt látom, hogy egy része meghalt. Mivel csodálatos 9 év van mögöttünk, nálunk ez a „válság” pár napig tartott, de láttuk a veszélyét. Viszont meg tudtuk beszélni és egymást erősítve kezdtünk el kijönni a gödörből. Teljes szerelemmel, őszinteséggel, odaadással és megértéssel. Ez egy olyan veszteség, ami még inkább összekovácsolt minket.
Január elején elutaztam Ciprusra 5 nap erejéig, egyedül. Az hozott egy fajta visszarázódást az életbe, ott kezdtem újra önmagam lenni. Ott 3 este is berúgtam. Így visszagondolva, jó magyar virtusnak megfelelően alkohollal oldottam a szomorúságot. De miután hazaértem, ezt befejeztem, tudtam, hogy sehova sem vezet ez az út. Az 5 napos egyedüllét alatt volt időm magamban lenni, feldolgozni, megkezdeni az elengedést. Rákészülni a következő babánkra. Tudtam, hogy eljön még a mi időnk. Persze 1000 kérdés volt a fejemben és nem túlzás, ha azt mondom, rosszabb napjaimon rettegtem a következő terhességtől. Mi van, ha velünk nem stimmel valami és újra ugyanaz történik? Mi van, ha össze sem jön? Mi van, ha....? Igyekeztem ezeket mindig elhessegetni, néha sikerült-néha nem. Februártól kaptunk újra zöld lámpát, az egy óriási lépés volt, és láttuk végre a fényt az alagút végén. Végig tudtam, hogy Őt, azaz Mogyit majd csak a következő pozitív teszt után tudom majd úgy igazán elgengedni. És valóban.
