És itt tartunk most, 2017.04.19-én, 11 hét+1 napnál. Tegnap mentem kontrollra az sztk-s dokihoz, hogy felszívódott-e a hematóma. Jessz, eltűnt! :)

Most kezdem úgy érzeni magam, ahogy kéne már 7 hete. Kiegyensúlyozottan, boldogan, optimistán várok minden elkövetkezendő napot. Látni az ultrahangon a mi kis bogyónkat...ide-oda mászkált, mozgatta kezét-lábát (komolyan úgy nézett ki, mint aki integet..:) ). Csodálatos volt. CRL-re már 4 cm (fejtetőtől fenékig), ha a kis lábait is hozzáadjuk, már kb.7 cm-es. :) Sosem éreztem még életemben hasonlót, mint mikor tegnap láttam őt. Olyan hihetetlen és eufórikus érzés: 2 sejtből most már egy mini ember pattog fel-alá. Nagyon bízom benne, hiszek benne, hogy erős. Elvégre kibírt 2 nagy vérzést, görcsöket, elkeseredett bőgéseket, az 50-50%-os esélyeket.

Ő bennem van, ott él, és én gondoskodhatok róla. Ez olyan ösztönösen húderohadtjó érzés. :) Már nagyon picit domborodik is a hasam, az orvos is megjegyezte, és állandóan megsimogatom. Hiszek benne, hogy érzi a baba a törődést, és hogy ez valamiféle kapcsolatot teremt kettőnk között. A doki szerint most már elég jók az esélyeink, már nem kell 0-24ben feküdnöm, de mindent csak óvatosan. Mondjuk kérhetné az ellenkezőjét is, kb.a létezésre is alkalmatlan vagyok a sok rosszul léttől. Azonban ezt kicsit sem úgy élem meg, hogy jajistenemdeszenvedek. Nem mondom, hogy fizikálisan a topon vagyok, sőt...

Ez azonban nem rólam szól. Most valami sokkal fontosabb célért küzdünk, amiért felőlem akár üvöltve is hányhatnék egész nap. Megéri.

Persze tudom, hogy a szar bármikor odacsaphat (mert az olyan ugye), de azt is, hogy valószínűbb a pozitív végkifejlet. Most már merek a jövőre gondolni, a november elejére, hogy szülők leszünk. Ránézek a férjemre, és olyan boldog vagyok... egy kis ember van úton...kettőnkből.