2016.október 21-én, 5 hónap várakozás után végre pozitívat teszteltem.És ez az 5 hónap az átlagos, tudom, hogy nem panaszkodhatunk. Ennek ellenére abban a 4 sikertelen hónapban iszonyat szomorú voltam, mikor a negatív tesztekkel szembesültem. És kirajzolódott a 2 csík. Hihetetlen érzés volt: baba? sikerült? tényleg? szülők leszünk? Hihetetlenül boldog voltam. Fáradtságot, nagyon enyhe émelygést, mellfeszülést éreztem, de nem azokat az nagyon durva erősségűeket.

November 1-jén enyhe vérzéssel berohantunk az ügyeletre, ekkor voltam 5 hetes, ép petezsákban ép szikhólyag. Pont ennyit kell látni ilyenkor, vérzésre progeszteronpótlást és vérzés-csillapítót kaptam. Ne aggódjunk, ez semmit sem jelent. 

6 hét 6 naposan ultrahang, 4 mm-es embrió, szívműködés sejthető. Egy héttel kisebb a koránál, de nem baj (kételkedtem, de oké). Sosem fogom elfelejteni, ahogy az orvos próbálta bemérni a szívhangot, de csak egy üres vonal futott a képen. Nyugtatott, hogy túl korai, és ő akkor is látja az ultrahangon, de megmagyarázhatatlanul szarul éreztem magam miatta.

8 hét 1 naposan következő ultrahang, nem sejtettem azt, ami következett.

Erről már írtam korábban, amit most csak bemásolnék, elég volt egyszer leírni, de hozzá tartozik a történetünkhöz.

Előre szólok, hogy ez lélekromboló lesz azoknak, akik nem voltak ilyen helyzetben vagy akár néhányan ítélkezhetnek is. Nem baj. Egy baba elvesztését ismeretlen okból tabuként kezeljük. Én nem fogom, mert tudom, hogy hányan nyomják inkább befelé a fájdalmat, pedig ebben aztán semmi szégyellni való nincs. Először csak ki akartam írni magamból, hogy fel tudjam dolgozni. De nem tudhatom…hátha valakinek csak titkon, de erőt ad, hogy más is túlélte már. Semmiképp sem azt várom, hogy bárki sajnáljon minket. Kicsit sem, mert erősek vagyunk. Csak ha egyszer hasonló történik, emlékezzetek rá, hogy más is érezte már, hogy nem fog tudni felállni. Pedig de…sikerülni fog.

Mogyiról
Hajnali 3:29 van. Az üresség és a fájdalom együtt kavarognak bennem. Mert leállt a szíve. Egy hete még rendben volt, de ma már nem. És minderről nem jelez a szervezetem, hanem egy ultrahangon kell megtudnunk. Én fekszem, Papper mellettem áll. És várunk…az orvos túl sokáig nem mond semmit. Már kezdem érezni, hogy baj van és megfogjuk egymás kezét. Szorítjuk egymást. És jön az, amit nem akarunk hallani: sajnos nem nőtt tovább és már nincs életjelenség sem. De még van 2-3% esély, hogy rosszul látja. Vasárnap kontroll, utána dönthetek: megvárom, hogy magától menjen el, ami 1-2 hétig is eltarthat vagy a műtétet választom. De akkor nehezebben lehetek újra terhes. Újra az akarok lenni egyáltalán?
Remegés. Összecsuklás. Sírással vegyített sikoly. Soha ilyen fájdalmat még nem éltem át. Ő belőlünk volt. Egy évnyi tudatos lelki és a fizikai felkészülés, majd 5 hónap várakozás után végre ott volt. Pozitív teszt. Petezsák. Szikhólyag. Embrió pulzáló szívvel. A betegségemnek „hála” olyan gyógyszert kapok, ami megtartja az embriót; de sajnos akkor is, ha nem él. Így lehet, hogy egy hét alatt sem jelez a szervezetem, hogy helló, baj van. Becsapva érzem magam, de rohadtul. A terhességi tünetek pedig ugyanúgy megvannak, csak hogy igazán összezavarjon a szervezetem. Test érzet: babát várok; agy: egy halott embrió van bennem és nem kapcsolok.
1,5 óra út hazáig. Közben rohamokban tör rám a sírás és csak zakatol az agyam: Mogyi…Mogyi…Mogyi…és Papper. Úristen, ő ugyanezen megy keresztül, csak még tehetetlenebb, mint én. Ő üres, túlélni próbál, és most is csak azzal foglalkozik, hogy én ne omoljak össze. Mi történt? Mit rontottunk el? Állítólag genetika. Igen, ez jó út. Legyünk racionálisak. Egyik láb után a másik, és haladjunk.
Szólni kell a szeretteinknek. És tudjuk, hogy ez nekik pont annyira fog fájni, mint nekünk. Lehet, hogy várni kellett volna még a 12. hétig? Nem, azok nem mi lennénk, a babona messze áll tőlünk. Hiszen nagyobb eséllyel kellett volna mindennek rendben lennie, mint hogy baj legyen.
Az éjszaka pocsék. Sötét, csendes, üres és hideg. És pont ezt érzem legbelül is. Talán holnap jobb lesz. Mert erősek vagyunk és itt vagyunk egymásnak. Ezen is túl fogunk jutni.
De a vége csak az, hogy valahol legbelül örülünk. Mert végre sikerült. És haladtunk. Fejlődött. És mi átélhettük ezt a csodát, még ha csak a 8.hétig is tartott.
Talán, legközelebb….talán újra belevágunk…de ehhez még nagyon sok dolgot kell a helyére tennünk. Talán ez csak még egy történés az életünkben, ami közelebb hozott minket egymáshoz, így 8,5 év után is.
Köszönjük Mogyi, hogy velünk voltál.

Ez most sablonos lesz, de úgysem ez a lényeg, szóval röviden... :)

Somogyvári Zita vagyok, 1988-ban születtem, 2008 óta élek Budapesten a -most már- férjemmel, Papperrel. 

Néhány dolog rólam: nagyon tudok szeretni, de ha valaki direkt árt, akkor nagyon be tudok pipulni és darálom az illetőt; naivitás; optimizmus; segítőkészség (akkor is, ha nem kérik, ez sokszor vicces...); nyers stílus; túlzott őszinteség; szociális túlérzékenység; kutya imádat; túlfejlett igazságérzet; trollkodás; előbb jár a szám, mint az eszem; sértődékenység, de ezen sokat javítottam már; és nem vetem meg a káromkodást. Alapvetően szélsőséges érzelmeim vannak, azt hiszem. Majd biztos konszolidálódok idővel.

Közgazdász diplomát szereztem (az eredeti pszichológia tervem helyett, matekból mindig is hülye voltam, nem is tudom, hogy sikerült végigcsinálnom az egészet...), utána 2 multinál is dolgoztam, jelenleg pedig egy kicsi magyar natúrkozmetikai cégnél vagyok operatív vezető. Marketingesként kezdtem, aztán egyre több mindent kaptam feladatként. Nem mondom, hogy könnyű, de szeretem.

Gyermeki idillikus álmom szerint 24 évesen mentem volna férjhez, majd 25 évesen megszületett volna a babánk. No de mire vannak az álmok, ha nem arra, hogy kicsit módosuljanak? :) 26 évesen mentem férjhez, és most, 28 évesen még várunk a babára. De ez semmit sem befolyásol az életem boldogságán, alapvetően nagyon is szeretek élni. 

Egészen 2015.márciusáig hadilábon álltam a gyerekvállalás témakörrel. Nem éreztem egyszerűen rá belső igényt. Aztán megszületett az unokaöcsém és minden addigi kételyemnek "sanyi lett". Azóta nagyon vágyom már egy babára. :) Egy kis szuszogányra, aki belőlünk van. Akit taníthatunk, segíthetünk, szerethetünk, támogathatunk.

Babvárásunk történtetének kezdete kicsivel korábbra nyúlik vissza, mert picikét nehezített pályával kezdtünk. Aztán azzal is folytattuk, na de fő az optimizmus. :)

Nem voltam vékony gyerek, de kövér sem. Persze az okos felnőttek már aszerint differenciáltak minket a testvéremmel, hogy ő vékony én meg a "kis derekas" vagy épp "kicsit husi". Hát, most felnőtt fejjel erre annyit mondanék, hogy "anyád" vagy jobb napjaimon, hogy "ellenben veled én legalább ostoba nem vagyok, de köszönöm az észrevételt".

Sosem zabáltam, igyekeztem eleget sportolni, de 16 évesen hirtelen (kb.2 hónap alatt) iszonyúan gyorsan jött rám kb. 10 kg plusz. Akkor elvittek dokihoz, minden ok, ne egyek annyit. Ez sokat lendített a tindézserkori önbizalmamon. Itt már gyakorlatilag a normális kajálás mennyiségét sem mertem megkockáztatni, azaz egyre kevesebbet ettem. Rengetegszer próbálkoztam különbző fogyókúrákkal, de semmi. Annyit tudtam elérni, hogy ne hízzak tovább, de a fogyás távoli álomnak tűnt.

Ez így ment 27 éves koromig, azaz 11 évig. Rohadtul zavart a testalkatom, egyre jobban begubóztam. Közben felvettek egy multihoz, ahol a teljesítmény díjazása szépségre és testalkatra ment. Felnőtt, elvileg intelligens emberek aláztak meg nem egyszer kollégák előtt a külsőm miatt. Itt már borzasztóan elegem volt az egészből. Nem tudtam, hogy mi a baj velem, csak azt, hogy nem eszem sokat, de stagnál a súlyom és rendszeresen remegek, el akarok ájulni az éhségtől.

Kértem sztk-s és magán nőgyógyásztól is teljes hormonprofil kivizsgálást, mert éreztem, hogy itt valami biztos nem stimmel. Az volt a válaszuk, hogy majd ha 1-2 évig nem esek teherbe, akkor lesz indokolt. Hiába mondtam, hogy nem eszem sokat és mozgok, akkor is annyit reagáltak, hogy talán nem kéne annyi kalóriát bevinni, vegyek vissza még jobban. Egyek sok salátát. Köszönöm, ezzel most megint előrébb vagyok.

Végül 2015-ben egy rutin nőgyógyászati vizsgálaton ismét elmondtam a panaszaimat, majd másnapi vérvizsgálattal kiderült a hunyó: kb. 10 éve kialakult inzulinrezisztenciám van, ezáltal pedig szinte az összes hormonértékem elszaródott. Alacsony progeszteron szint, LH és FSH arány megborulás, magas kortizol szint. Terheléses vércukorvizsgálaton, ahol a normál inzulinérték 25-ig jó, nekem 90 volt. Annyi mákom volt, hogy mivel tényleg odafigyeltem magamra, így nem lettem cukorbeteg, a cukor értékeim mindig normálisak voltak. 

Az inzulinrezisztencia (=IR) lehet szerzett és örökölt is. Egészségtelen, mozgáshiányos életmód, stressz is okozhatja, de ugyanúgy genetikai hajlam is. Nekem annyira hirtelen jött, hogy gyanúsabban örököltem.

Ez úgy működik, hogy eszel, termelődik a glükóz a véredben, vele együtt az inzulin is, de ha valami baj van az inzulin sejtekkel, nem tudnak rákapcsolódni a glükózra, így egyre több inzulin termelődik. Majd ez a rengeteg inzulin egyszer csak leviszi hirtelen a vércukrot. És újra éhes leszel. De nem eszel, hogy ne hízzál. Úgyhogy inkább remegsz és várod az esti salátádat, ami nem fogja stabilizálni a vércukrodat. Ördögi kör.

2015.októberében kiderült, azóta tartom a 160 gr-os diétát. 11 hónapig csak a diéta és a mozgás volt a kezelés, picit elindult a fogyás, de még mindig éreztem, hogy lehetne ez jobb is. Majd amint megkaptam az inzulinérzékenyítő gyógyszert, felgyorsult a súlyvesztés. Nálam már régóta kezeletlen volt a helyzet, azaz csak a gyógyszer segíthetett. Hát ennyit a 10-11 évnyi szenvedésről. Azóta szerencsére helyreállt minden a szervezetemben. :)

A lényeg, hogyha hasonlókat tapasztalsz, ne hagyd annyiban, menjél el egy 3 pontos vércukor terheléses vizsgálatra, és lehetőleg hormonprofilt is kérj mellé. Ha ezek nincsenek rendben, jó eséllyel a teherbeesés is nehezített lesz, a terhesség megmaradásának esélye pedig csökkenhet.